„A Világnak nincsen semmiféle értelme számodra, Hazád nélkül!”

Fura dolog metrózni. Mindenkinek más, nekem speciel orbitális motherfucker. Én nem hiszem el, hogy mit kell belebambulni az emberfiának a fejébe! Miért?! Tökre lehetne teljesen más irányba is, nem. Ők néznek. Who the fuck is kiváncsi arra, hogy neked milyen nőd van? Nem ti vagytok érdekesek, hanem a karakteretek…

Aztán ott vannak a nyugdíjasok. Hát gondolom kevés embernek nincsen velük sztorija. Ha nem látnám, hogy rohannak a helyért, el sem hinném. A legkisebb helyekre is képesek valami extra képesség segítségével beverekedni magukat, az sem baj, ha a vaccsiúj metró oldalkorlátja a bordáid közé, esetleg a gyomrodba fúródik.

Mikor leszállok, örülök, ha nem esek orra valaki sarkában, a kijáratnál meg cikk-cakk kerülősdit kell játszani a metróhoz rohanó embertársaimmal. Ötpercenként jár a metró, LASSÍTSÁL BAZDMEG! A mozgólépcsőhöz csak lassú léptekben lehet eljutni, azzal a jellegzetes imbolygó mozgással, amit a pingvineknél szokás látni mikor csoportban vonulnak. Beállok jobb oldalra, most is van, aki siet fölfelé, nem tudom eldönteni, hogy az előttem öt centire álló segget nézzem, vagy azt a sporttáskás hülyegyereket, aki maximum a délutáni sorozat-matinét igyekszik elérni. Ellenőr vár az út végén, mutatom, nézi, nézi nagyon, hátha hamis. Nem az, haladok kifelé. Aluljáróban elfut előttem egy kutya, gazdája bőszen üldözi. Kicsit oldalt utcazenészek,két gitáros forma, mini-erősítőre kötve, házilag eszkábált headset a fejükön, hogy tudjanak énekelni játék közben. Egyik csávó roma, ő a klasszikus gitárt pörgeti, másik bácsika, hosszú ősz szakáll, velem egyidős Esztékás szemüveg, ő egy alap szólógitárral. Beszarás jó zenészek. Szerintem én soha nem leszek ilyen jó, ezek meg itt az aluljáróban gyűjtik az aprót. Arrébb egy maroknyi bandázódó egyén, nagyon rajok, kerázzák meg dzsanázzák hol a dzsukeleket, hol a csicskákat. A cöpi, a papi, a kóla a spangli kezet cserél, körbemegy, amíg el nem éri a célt. Igen ám, de közelít a heka, a zseka, a kopó, a pék, úgyhogy tipli. Kiérek az utcára, rögtön arcomba nyomnak egy szórólapot. A járda szélén két jól szituált kínai úriember, jó minőségű öltönyben, fénylő makkosban. A Blaha látképét csodálják, látszik, pénzt akarnak költeni. A sarkon turistacsoportocska, csekély, 4 főt számlál, amíg ki nem özönlik hét másik a Burger Kingből, természetesen kínaiak. Mi van, mit adnak ingyen Pesten srácok, hogy ennyien ’gyüttök? Van, hogy csak ülünk kint Deákon, és számolni próbáljuk azt a rengeteg ázsiai emberkét, aki látogat minket, az biztosnak tűnik, hogy valaki nagyon rossz fiú/lány volt a statisztikai hivatalnál, mikor a turisztikai adatokat pötyögte be, kizárt, hogy állandóan siralmasak a mutatók.

Lefordulok, egyik kedvenc utcám, az Akácfa. Na, itt már kissé melegebb a hangulat, mondhatni balkáni. Olyan erős itt a közelKeleti-szél, hogy csuhajja! Műveletlen vagyok, de szerintem egy lovi-fogadóiroda lehet itt, ha benézek, látom is a falra erősített tévéket, ahol közvetítés zajlik valamiről, hangzavar van, még nem ismerem egyik arab nyelvet sem, de valaki bizony ma sokat fog veszíteni, úgy hallom. Aki már nem bírta idegekkel, az utcán toporog, bagózik vagy hadonászik. Nehéz őket kikerülni anélkül, hogy csikket kapnál arcodba, mikor látja, hogy arrébb kell állnia egy lépéssel, fintorogva és lomhán lép egyet balra. Elnézésedet kérem, megzavartalak valamiben? Nekem kellemetlen. Bocsi.

Közeleg a zebra, csóri csávókám gondolta, hátha át tud jönni a mi oldalunkra, pechére egy BMW M5 jön, hatalmas fékcsikorgatás… -Anyádnak lépsz ki!- mondja a tarkóig betetovált kétajtós haver, félig kihajolva az ablakon. Csóri egérke olyan kicsire megy össze a zebrára dermedve, hogy még a lábát is majdnem otthagyja, mikor a tesó padlót nyomva elszáguld.

Már csak egy sarok. Délután négy óra van, de az Akácfa tele. Annyira, hogy már az utcán állnak, őket is kerülgetni kell, útra szorulok, ha tovább akarok menni. A következő kapualjban termetes asszony, jobb karjában purgyi, bal kezét purgyi fogja. Harmadik purgyi rohangál a lépcsőházban. Átnézek a túloldalra, nézem a női fodrászatot, ma is rengeteg fiatalember kísérte el a barátnőjét hajat vágatni, bár ők biztos mind wc-n vannak, mert a bolt üres. Ja nem, bocs, most jön ki egy ötvenkilós zarándok, kék ingben, fehér gallérral. Egyedi mandzsettája van baszki, nem hiszed el. A sarkon Hostel, csilli-villi csávók szállnak ki, első, és második blikkre is oroszok. Fiatalok, trendik, jöttek az előre leszervezett kocsmatúrára. És oroszok. Egyik seggel az orosz lovat próbáljuk megülni, a másikkal meg a kínait.

Egyik ismerősöm Németben tolja a szakmát, nagyon szép képeket posztol a panorámáról, amire reggelenként ébred, a szép kis tavacskákról, meg a hófödte hegyekről. Esküszöm, nem cserélnék vele, nagyon unalmas lehet.

UPDATE: A videót sajnos eltávolították, a PunnaMass-csatorna kérésére.

Előtte

Indítom a tracket, miközben kilépek az utcára, azonnal az arcomba vág a tömény bűz. Hiába, a tavasz/nyár megérkezett, a fogcsikorgató didergés emléke egy buszmegálló árnyékában még élénken hidegrázásra ösztönöz.Az égbolt teljesen felhőtlen, kéken ragyog be mindent, fényesen pirítanak a Nap sugarai,a füstös busz zaját is hallanám, ha nem a szolivörös Hajnal dobogna a fülemben.

Rohanok a buszhoz, nem késhetek el, igaz, maximum magamat büntetem meg érte, azért nem is szeretek késni. Többnyire. Ma sem hoztam a Nikont, nem is lett volna értelme, semmi jó témát nem látok sehol, pedig máskor van, hogy fél óra is eltelik, amíg lefotózok mindent, amit akartam. Sietősen gyújtok rá, a felét úgyis el kell dobni.

Utána

Indítom a tracket, miközben kilépek az utcára, azonnal az arcomba vág a tömény orgona illat. Hiába, a tavasz/nyár megérkezett, a fogcsikorgató didergés egy buszmegálló árnyékában már csak távoli emlék. Bár az  égbolt teljesen felhőtlen, kéken ragyog be mindent, fényesen pirítanak a Nap sugarai, a madárcsicsergést is hallanám, ha nem a Mágus lüktetne a fülemben.

Nem rohanok a buszhoz, többnyire szeretek késni, magamat azért csak nem büntetem meg érte. Sajnos ma nem hoztam Nikont, pedig már vagy öt dolgot láttam ezen a száz méteren, amit érdemes lett volna megörökíteni. Máskor van, hogy fél óra is eltelik, mire ilyet találok, most meg csak úgy szippanna a vas. Kényelmesen szívok el még egy cigit a buszra várva, nem érdekel, hogy a felét úgyis el kell dobni.

 Van körülbelül háromnegyed órám, hogy megjárjam a Postát ezért már a buszról leszállva is rohamléptekkel veszem célba az objektumot az „Elágon”. Elég jó idő van, megjelentek a fehértrikós Schwarzeneggerek, forrónak gondolt nadrágokban tipegő Rihannák, igaz, rajtam is csorog a víz, tekintve, hogy kicsit több mint egy hónapja még a hóbuckákat takarítottam a vállamról a buszmegállóban állva, picit még szokatlan a meleg. Két csekkel a kezemben érkezem, annak reményében, hogy meglesz hamar, két-három perc alatt. Megint azon rágódom mi lesz, és nem azon mi van, ezért majdnem lefejelem a bejárati ajtó korlátját.

Tömeg van. Így már örülök, ha húsz percen belül kiszabadulok innen. Folytó a légkör, szinte torkomban érzem a szorgos kis robotok fáradt gépzsírjának édesen keserű ízét. Azt gondolná az ember, a délutáni csúcsban, ilyen munkatempóban talán van esély, hogy mégsem lesz ez annyira vészes. De hamar rájövök orbitális naivságomra, mindössze egy pultnál foglalkoznak a csekkbefizetéssel, annak ellenére, hogy a pultok egytől tizenötig vannak számozva. Pacsuli-szag van. Az átlagéletkor ötventől  százötvenig, kábé annyira lógok ki a sorból, mint teszem azt egy Angry Bird, aki betéved egy kocsmába ahol mondjuk tizenhárom, előzőleg a csapattal agyonvert, mérges zöld malacka vedel.
Mikor ott tartok, hogy elmémben a legkülönfélébb fegyverekkel írtom ki a teljes, bent tartozkodó kis robot, és fizetőrobot sokaságát, váratlanul megnyit egy másik pult, én következem, a beats-et kiveszem.
- Jó napot kívánok! Csekket szeretnék befizetni!
Minden rendben megy, gyorsan fizetek, tizenkilencezer-kilencszáz-ötven. Megpillantok magam előtt egy kis kartonpapírból hajtogatott piramist, rajta az a barátságos vörösróka, pólóban, téglával a kezében. Elfog a szorongás. Én nem tudom, biztos velem van a baj, de nekem nem szimpatikus egy buzinagy piros róka, aki elmebeteg tekintettel vigyorog rám, egy téglát lóbálva.

Már fél lábbal kint vagyok, mikor a hölgy udvariasan megkérdi:
-Segíthetek még valamiben? Takarékbetét, lakás-előtakarékosság?
-Köszönöm, de én az OTP-nél vagyok.
-Á, értem. Ott is vannak azért lehetőségek.
-Igen, mindenre van lehetőség, csak kilépni nem.
A frissen dauerolt, kedvesnek látszó hölgy sokatmondóan elmosolyodik:
-Hát igen, ezek már csak ilyenek!
-Biztos velem van a baj.-mondom, miközben elindulok a kijárat felé...

Folytatjuk...

 Éppen megtelik a busz. Levágódom egy szabad ülésre, Kindle-t olvasgató, középkorú manus mellé. Előttem két, rikítóan kocka srác, szemüvegben és kötött pulóverben, tőlem balra egy olvasgató lány, egy szunyókáló munkásember, meg egy székről pillanatokon belül leforduló, csorgó nyálú férfiú, hogy alkohol, vagy a meló szagától bűzlik, nem tudom eldönteni. Az előrébb utazók nagyrészt részeg gimnazisták, harsányan, koordinálatlan mozdulatokkal operálva. És persze az ellenőrök.

Az eheti ellenőr

 Lesz egy ilyen rovat gyakrabban, mert a mostani ellenőradagom is érdekes figura, először róla akartam írni, de a hazaút további eseményeiből kifolyólag csak egy fejezetet kap. Szóval emberünk épp az újonnan felszállókat kontrollálja, határozott, tiszta beszédével, és precíz mozdulataival azonnal tekintélyt parancsol. „Jó estét kívánok, a jegyeket és bérleteket kérem felmutatni!” Mindenki, aki a szemébe néz, azonnal alárendeli magát a szemüveges, őszülő, markáns arcvonalakkal rendelkező úrnak. Senki nem csusszanhat el mellette, tartja a szemkontaktot a többi kollégájával is, néhányszor körbepillant, végigpásztázza a régebbi utasokat. Érdekes figyelni, mennyire elhivatottan végzi a dolgát. Ő az a típusú ember, akinél nem számít, hogy megkülönböztető mellény van rajta, nem pimaszkodnak vele a fiatalok, az idősebbek pedig udvariassággal felelnek az udvariasságára. Kivéve egy nagydarab, kopasz, széttetovált tagot, ő valamit parádézik, hanyagul veszi semmibe a felszólítást, nem hajlandó benyúlni a zsebébe a bérletéért. Néhány másodperc szóváltás, amit nem hallok, a háttérzenémre való tekintettel, ezért sunyiban megállítom a lejátszót, hogy valami átszűrődjön. –Tessék, itt van a bérletem köcsög! –azzal a mozdulattal teszem is vissza a zenét, telefonomat védelmi pozícióba helyezve, ha esetleg elkezdenének ping-pongozni. Láttam már ilyet. De nem, a kopit figyelve látszik, hogy ideges, csak toporog szótlanul, majd óvatos párbeszédbe kezd ellenőrünkkel. Még mindig agresszívek a mozdulatai, de néhány másodperccel később már csak egy szimpla beszélgetés ez, ha most látnám először őket, azt mondanám, ismerik egymást. A következő megállónál a srác leszálláshoz készül, valamit még odasúg emberünknek, kezet nyújt, kezet fognak. Miközben elindul az ajtó felé, az előtte álló fiatal gyereket úgy rakja arrébb, mintha csak egy függönyt húzna el.

Áldás és oltás, márkás sportáska

Haladunk tovább, immáron az agresszív kismalacunk nélkül, látom, hogy az előttem ülő egyik, térképet és útvonalat rajzol a levegőbe a másiknak, na mondom, ezt már meghallgatom magamnak. Ismét stoppolom a zenét…”Futottam be az 1-eshez, érted, mert azt hittem. És akkor látom, hogy a 7-es lesz az! Áhh, akkor vissza kellett futnom a 7-eshez, de az a túloldalon van, és végig el kell menni a 4-es, 5-ös és 6-os mellet. Érted! Áhh, úgy futottam…”  aztán gyorsan újra el is indítom. Nincs sok az Örsig, mikor látom, az egyik srác elől kezdi elveszíteni a kognitív képességeit, közben valaki befingik. Nem, nem én. Egy perccel később arra leszek figyelmes, hogy az ellenőrök szállítanak le mindenkit, a régi Bkv-épület előtti megállóban. Nem értem addig, amíg meg nem látom a hatalmas terjedelmű hányást, melyet az egyik kapucnis gimnazista prezentált, a busz közepére. Nincs mese, a vezető nem mehet így tovább, tippre keres egy bázist, ahol valaki majd kitakarítja neki. Az összes ember, aki leszáll, egyből a buszmenetrendes táblát rohamozza, én megnézem a telefonomra előre telepített menetrendes alkalmazás segítségével, körülbelül nyolc perc múlva talán jön valami. Mögöttem fetreng fiatalkorú alkoholmérgezett hősünk, a spanjai próbálnak belé életet pofozni, de ő csak fekszik félájultan. Hétfő éjszaka van, az Isten Szerelmére!

Beállok a megállóba, és várok, mint mindenki. A szemem sarkából látom, hogy félve közeledik egy manusz, kiveszem a fülest, hogy halljam, mit szeretne.

 -Ne haragudj, csak egy papírzsebkendőt szeretnék kérni esetleg, ha van nálad! Jó lesz használt is.

Nálam mindig van, adok is készségesen, de az fura azért, hogy használt is jó lett volna neki. És akkor meglátom a táskáját.

 -Lehányta a táskádat? –kérdezem, mire beletörődően bólogat. –Egyszer engem telibehánytak, ugyanezen a járaton, ugyanebben a megállóban. Csak nekem bokától lefelé, mindkét lábamat.

Nem értékeli a beszélgetést annyira, valamit még motyog az orra alatt, de nem értem, mert már vissza is tettem a zenét. Ebben a pillanatban megpillantom a nénit, piros parókában. Lomhán ballag el előttem, bal kezére két táska van aggatva, az egyikből mindjárt kiesik minden, a hátán rózsaszín Hello Kitty hátizsák, a jobb kezében egy csokor petrezselyem. Homályos tekintettel csoszog hátra, az aranymintázott, fekete Adidas melegítő lóg rajta mindenhol. Nem hiszek a szememnek.

Azt veszem észre, hogy az emberek rohanvást indulnak el jobbra, valami busz felé, hát én is így teszek, már majdnem rajta is vagyok, mikor észreveszem, hogy ez ugyanaz a sofőr, aki lerakott minket. Buszt cserélt. Épségben el is indulunk, kettővel előttem ül az időközben összekapart kapucnis haver, kezébe zacskót adtak. Természetesen az egész brigád ugyanazon megállónál távozik, minek közelében egy kollégium van, úgy tudom. Józanodó barátunk hagyja el utoljára a járművet, úgy, hogy gyakorlatilag fél métert sem bír egyenesen menni, be is esik a busz alá. Összeszedi magát gyorsan, majd beesik mégegyszer. A többiek rég otthagyták, kapálózva próbál nem befordulni az árokba, végül győzelmet arat, és elindul a társai után.

 A hazafelé út végjátszmájában ugyanazt a track-et hallgatom újra meg újra, miközben az elmúlt események pörögnek le újra a szemem előtt, sok –a körülöttem ülők számára érthetetlen- mosolygás közepette nyomok egy leszállásjelzőt.

 Olyan cikket olvastam, hogy egyből kigondoltam egy írást általa és vele, aztán rájöttem, sokkal tisztább, ha átemelem a cikket magát, amiből meríteni akartam. Így a továbbiakban olvasható egy az egyben, ’tán ki sem kell fejteni majd, miért:

„Cigaretta vagy diétás italok: Melyiktől leszel hamarabb rákos?

A legtöbb ember, aki napi egy doboz cigarettát füstöl el, tudja, hogy vékony jégen táncol… de hányan vannak tudatában annak, hogy ha naponta fél liter diétás italt fogyasztanak, az magában már veszélyesebb lehet mint egy doboz cigaretta? És hogyan lehet a diétás ital rosszabb, mint a hagyományos ital? Annak ellenére, hogy több mint 4000 vegyi anyag van egy kereskedelmi cigarettában, a vezető vegyi anyag a diétás italban ténylegesen több rákos sejtet tenyészthet az emberi sejtekben – így vezetve rosszindulatú daganatok kialakulásához- mint amennyi a cigarettában van…legalábbis a közelmúltban elvégzett kutatások szerint.

Lehet a rák hosszan tartó depresszió végeredménye? Az biztos, hogy az agyi neuronok megölésével és a sejthalál meggyorsításával egy embert gyorsabban lehet megölni, mint a tüdőrákkal. A krónikus depresszió pedig üzemanyagot termel a vértestek mutációinak, ismertebb nevén a leukémiának.

A cigarettázó emberek a 22-es csapdájába vannak zárva. Az ördögi körbe ambícióik és dopamin szintjük állandó növelésével kapcsolódnak be, amelyet a rendkívüli nagy függőséget okozó nikotin gyárt.

A rák imádja a savas szervezeteket, ahol a sejtek oxigéntől és tápanyagoktól megfosztott állapotban vannak. Mégis, a cigarettánál sokkal rosszabb a mesterséges édesítőszerek testbe való bevitele, melyek elfogyasztásukkal megtréfálják a testet, oly módon, hogy szervezetünk ételnek hiszi őket. Elfogyasztásuk után viszont mutagénekkel mérgezik tisztító szerveinket. Egyes kutatások azt mutatják, hogy a test sohasem választja ki az összes aszpartámot, szorbitot, szukralózt vagy szacharint magából. Amikor egy ember Splendát, Nutrasweetet stb. fogyaszt, a tisztító szervek, mint a máj, a vese és a hasnyálmirigy túlfeszülnek attól a munkától, amit az ezektől a mérgektől való megszabadulás jelent. Ezek a szervek viszont létfontosságúak. Az aszpartám genetikailag manipulált is lehet, így szintetikus rákkeltő anyagokkal szennyezve a központi idegrendszert még éhesebbé tehet bennünket. Ez így van! A szintetikus cukrok fogyasztása éhesebbé tesz bennünket és valójában súlyfelesleget eredményez. Milyen ironikus, ugye?

Bizonyított, hogy az elhízás a rák egyik hajtóereje, így akár az elfogyasztott többlet cukor vagy mesterséges édesítőszerek okozzák, ugyanazt a romboló hatást fejtik ki a szervezetben, módosítva a sejtek DNS-ét, és a hosszú távú hatásokra “nincs gyógymód”. Szó mi szó, naponta 3 vagy 4 pohár diétás üdítő elfogyasztása sokkal veszélyesebb, mint egy doboz cigaretta elszívása. Bár a diétás üdítők kevesebb vegyi anyagot tartalmaznak mint a cigaretta, ezek a különleges “diétás” vegyszerek megfullasztják a sejteket és megváltoztatják DNS-üket. Mindez hosszú távon az emésztő- és központi idegrendszer krónikus betegségeit okozza, ami végül rákos daganatok kialakulásához vezet. Ez a “programozott sejthalál”-ról és a mitokondriumok alapvető megfullasztásáról szól. Gyakorlatilag a korai halált programozzuk be magunknak.

Nincs olyan vényköteles gyógyszer, ami gyógyítaná a mesterséges édesítőszerek hatásait. Tény, hogy az eddig dokumentált fibromyalgia eseteknek több mint 70 százaléka: a krónikus depresszió és a savas reflux, az elfogyasztott vegyi anyagok számlájára írandó.”

Ugye értik már, hogy miről beszéltem? Ehhez nem nagyon van mit hozzáfűzni. Teljesen másról akartam ma írni, aztán jött egy posztolt link az üzenőfalon, és ennyi volt.

Cigi, rágó, kóla, hogy is van a mondóka?

Kezdjük azzal, hogy napi egy dobozt szívok. Soknak mondható, de az én szakmámban a dohányzás egyet jelent a hatperces mini-pihenőkkel, tizennégy óra alatt (ami abszolút átlagot jelent nálunk) sokszor hat perc, számoljanak utána, az mennyi plusz pihenőt dob ki egy napra. És a stressz is hatalmas. Van egy kollégám, nem dohányzik, viszont naponta két liter üdítőt simán lenyel. Akkor mi most ketten rajtvonalhoz állunk (a vékony jégen), aztán zsatar neki? Igaz, hogy én üdítőt nem, vagy csak nagyon ritkán fogyasztok, a srác ellenben passzív dohányos, hiszen az ő szakmájában gyakorlatilag mindenki bagózik. Sokszor mondtam neki, jöjjön le velem néha a terembe, egy kis bicikli meg futópad még senkinek sem ellensége, még ha nem is akar komolyabban mozogni, ennyi elég lenne a tüdeje viszonylagosan tisztán tartásához (hozzátenném, még nem is a cigifüst a legnagyobb problémája, hanem a levegő, amit lélegez napi 24 órán keresztül). Nem akar jönni. Heti hat napot dolgozik, 12-14 órában, a maradék idejében alszik és munkába/hazafelé siet, eszik, számlát fizet, bevásárol.  Mivel egyedüli dolgozóként tartja el a családját, minden Forint számít, ezért pénze sem lenne arra, hogy picikét egészségesebben tudjon élni (róla még külön is fogok írni, érdekes a története).

Aztán itt van a depresszió, mondanom sem kell, szintén népbetegség (az elhallgatott éves öngyilkossági statisztikák finoman szólva is kiradírozott, majd 2HB-s grafitcerkával gyöngybetűkkel javított verziója lett ismertetve évről évre, immáron fél évtizede). Van olyan ember ma Magyarországon, aki ne tudna mondani egy ismerőst, barátot, rokont, akinek nincsen devizahitele, felhalmozott adóssága, elvesztett földje, elárverezett otthona, vagy ezeknek kombinációja? Mennyire mesterinek hat, ha fölmerül valakiben, talán van kapcsolat a mérgek között amit elfogyasztunk, a bankok pofátlanságot nem ismerő tevékenységén keresztül a rekordnagyságot elérő antidepresszáns-tabletta eladásokig? Azért mesteri, mert valahonnan minden ember érdekelt. Én dohányzom, ezért vékony a jég (azért az is érdekes, hogy ahány kórház mellett elmentem már életemben, olyannal még nem találkoztam, ahol az orvosok ne dohányoznának, pedig ők biztos láttak néhány „szép” tüdőröntgent), másoknak az üdítők teszik vékonnyá, de sokaknak a gyorskaja okozta elhízás az aktuális. Ez a kör egyenlőre végtelen, nem látni, hol záródik be. Nagyon úgy tűnik, hogy védtelenek vagyunk, mert senki nem áll mellénk, aki tehetne is valamit. A kormányunk szemet huny a hatalmas élelmiszerláncok hentelése fölött, az ellenzék csak a Nyugat seggét nyalja, azokét, akik leginkább érdekeltek a nép módszeres kiírtásában. A mainstream média felháborodik, néha, mikor leszólnak a brüsszeli  parlamentből, hogy lehet. Csak az emberek maradtak egymásnak, de ők meg ahelyett, hogy segítenék, folyton marják egymást, hogy politikai hovatartozás, vallási vagy nemi identitás szerint ugorjanak a másik torkának.

A Globalizációtól, félnünk nem kell!

Ha kimegyek az utcára, mit látok? Nőket, akiket magazinok öltöztetnek, férfiakat, akiket hárombetűs márkák irányítanak. Sokszor jönnek szembe fáradt, megtört arcok, és egyre gyakrabban látok megannyi dühös, nemtörődöm tekintetet. Néhányuk okostelefonba bújva próbálja átvészelni a pszichológiai hadviseléssel felérő metrózást, és akadnak, akik csak úgy lendülnek a semmiben szüntelenül, az elmúlt nap eseményeit feldolgozandó. A minap megtudtam az elmúlt hét legfontosabb információját, miszerint azok a ruhaüzletek, ahol sokakkal egyetemben én is vásárolok, a Fast-Fashion kategóriába tartoznak. Nem is tudom, hogyan bírtam eddig élni az életemet, hogy nem tudtam ezt. Egyébként ez annyit jelent, hogy „gyorsan veszel egy farmert, azt gyorsan kifizeted, majd gyorsan elhasználod, és gyorsan veszel egy másikat”. Igen, jómagam is figyelek arra, mit veszek föl, koszos-e a cipőm, megvan-e nyírva a szakállam. Aki nem így tesz, arra felfigyelnek, megbámulják, kiközösítik, megbélyegzik, degradálják.

Tudták azt, hogy régen gyakorlatilag minden kenderből készült? Állítólag többszázszor hasznosabb a ma használt fánál, például egy hold kenderből négyezerszer több papír nyerhető, mint egy hold fából. A Függetlenségi nyilatkozat első oldalait is kenderből készült papírra írták, nem fogják elhinni, de a Ford T-modellben is felhasználták néhány alkatrészhez. Bizonyítottan erősebb anyag a pamutnál, és még az acélnál is. De mi Fast Fashion-ben vásárolunk.

 Most biztos azon gondolkodik, Ön kivétel, hiszen nem követi a divatot, nincs okostelefon a zsebében, esetleg nem bambulja az aktuális bohócműsorokat a televíziójában. Nem, sajnos Ön sem kivétel. Valahogyan berántották kedves olvasó, ebben biztos lehet, mert a rendszer úgy van kitalálva, hogy részese legyen, hacsak nem egy tibeti kis vityillóból olvassa ezt az írást, egy MacBook Air-ről. Mert akkor Ön teljességgel megnyugodhat, hiszen védett helyen van, védett állapotban.  Ráadásul az Apple-nek van a legjobb vírusvédelme is.

Hazafelé  autózom, éppen szakad az eső.  De legalább már nem hó. Gondolkodom egy kis csokiról, hogy mennyire jót tenne, miközben gépelek majd este, ezért megállok a szokásos kis éjjel-nappaliban. Szegények! Nemrég rabolták ki ezt a boltocskát, ezt is onnan tudom, hogy a múltkor hallottam, mikor csokit vettem.

Kiválasztom a szokásos kedvencemet (karamellás Milka, tudom, gusztustalan vagyok, nemcsak mert hízlal, hanem azért is, mert kedvenc csokis cégünk belekeveredett egy kínos balhéba, ahol az érintettek HEK293<Emberi embrió veséjéből kinyert DNS, amit egy holland nőből szerváltak> receptorokkal tuningolt ízfokozót használnak. És még a Chio. És még a Pepsi. És még néhány kézkrémgyártó ultramega multicég. Ha egyszer írni fogok külön erről is, biztos meglesz a ’Charlie és a csokigyár’ szójáték benne), meg egy csomag szotyit. Már késő van, úgyhogy várnom kell néhány pillanatot, mire előkerül a szimpatikus kasszásfiú, akit a helyi edzőteremben is gyakran látni. Sokat szenved a szotyiszacskó leolvasásával, megkérdem, hozzak-e másikat, hogy könnyebb legyen, mire rutinosan azt válaszolja, azzal is ugyanez lenne. A rendszerrel van a baj. - Akkor csináljuk azt, hogy nem veszek most tőletek szotyit? – kérdem nevetve, abban a reményben, hogy oldani tudom a kialakult szituáció okozta hosszú, csendes másodpercek fájdalmas kínját.

-          Dehogyis, vegyél tőlünk még tíz csomaggal! Had’ fogyjon!

Ez annyira tipikus, mai emberekre jellemző tulajdonság, hogy mikor felismerem, még viccesebbé válik, amit már nem bírok ki nevetés nélkül. A szimpatikus srác egy másodperc erejéig furán néz, majd elfelejti az egészet. Ez is tipikus.

Otthon aztán, bekapcsolom a tévét. Én sem értem. Miért tettem ilyet? Nem agyalok rajta sokat, úgyis mindegy, majd meglesz az oka annak valamikor. Egy tudományos műsort látok a History-n, nagyon szépen felöltözött, jól fésült úriember próbál meggyőzni olyan forradalmi technológiákról, amiről mintegy kb. 2,385 másodperces guglizás után kiderül a neten, hogy valójában ez már 50 évvel ezelőtt létezett, ha nem 100, csakhát akkor még nem volt benne lóvé, mert rengeteg réz maradt volna bizonyos öltönyös, hidegvérű, látszólagosan segítséget nyújtó, de közben rab-igát, soha véget nem érő törlesztést kínáló, befolyásos emberek nyakán.

Így hát elásták, jó mélyre, egy nagyon biztonságos széfbe, mondjuk a Coca Cola receptje mellé. Persze időközben felfejlesztették, már évtizedekkel ezelőtt többet tudott ez a forradalmi technológia, mint amit ez a kis hanyagul elegáns férfiú akar nekünk, roppant meggyőző módon az agyunkba szugerálni. Olyan műsor ez, amelynek ideológiája rengeteg helyen köszön vissza, számtalan médium formájában, ezernyi csatornán eljuttatva a hozzám hasonló, és távolról sem hasonlító rétegek sokaságához. Pont annyira egyszerű ez hirtelen, mint a szimpatikus bolti eladó esete a szotyi-vonalkóddal, vagy képünkbe parancsra hazudó ficsúr a tv-ből.

Hazudnak. Sokan szándékosan, ám közel sem annyian direkt, mint ahányan tudtukon kívül. Van, aki félelemből, mások kényszerből, megint másoknak ez munkaköri kötelesség, amit talán még élveznek is. Hazudik a kormány nálunk, európai és világszinten, hazudik az ellenzék, mert mást nem tehet (nyilván nem mondhatják, hogy „bocsi hogy elkúrtunk nektek nyolc évet, akkor most nincs harag, mert ezek a béna Orbánék úgysem tudják fölépíteni a szarvárat, hiszen mi szánt szándékkal szarból raktunk neki alapot, hogy újra és újra összedőljön az a vár, ezért válasszatok minket újra, majd elhitetjük veletek, hogy mi képesek vagyunk rá”. Ennek ellenére sem értik, hogy miért vannak még mindig a béka segge alatt a közvéleménykutatók adatai alapján). Hazudnak nekünk a valós gazdasági helyzetről, az egészségügyről, a közel-keleti konfliktusról, még az időjárásról is hazudnak. Komolyan mondom, kinyitok egy hírportált, és csupa hazugságot látok, az emberek megvezetését, birkává szugerálását, minden, de tényleg majdnem minden felém áramló csatornából. Ilyen a legtöbb újságíró is, de hangsúlyozom, vannak azért köztük, akik tennének a rendszer ellen, de akkor állásukat vesztenék, ezért megtanulták az igazi mondanivalójukat mesterien elrejteni abban a szövegben, amit a szájukba adtak, hogy írják le.  A Tv-ben még a tudományosnak hitt műsor is kamu, nem hogy a szokásos délutáni pénzenergia meg jövőbelátás, amivel szerencsétlen embereket etetik. A fehér mágusok majd jól leveszik a rontást, meggyógyítják a rossz térdét szegény Málcsi néninek, a végrehajtótól sem kell már rettegni, mert még a jelzálog is oldható, egy emeltdíjas hívás fejében természetesen.

Ha egy hónapig itthon kellene feküdnöm mondjuk lábtöréssel, a délutáni szappanoperák szakértője és akár a túlélés mestere is lehetnék, attól függően hogy az egyik kereskedelmi tévé, vagy egy tudományosnak mondott doku-csatorna (ahol a motoros-műhelyben is alaposan kidolgozott forgatókönyv alapján veszekszik apa a fiával, amit egyszerre három kamerával rögzítenek, miközben ezt már másodszor kellett újravenni) kínálatából választok-e. „Ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő”, és valóban, szinte bárkiből zombit tudnak ma már csinálni, egy feltétel van: az áldozat üljön le a készülék elé, és ne kérdőjelezze meg amit lát/hall, ne gondolkodjon el azon, vajon igazat mondanak-e neki, csak fogadja be és raktározza el az információt.

A rádió sem kivétel, még a magát legfiatalosabbnak beállító állomás sincs rendben, ott ugyanolyan gyöpös vezetőség leledzik, mint a modern tánczenét sugárzó csatornáknál. Tuti, hogy van egy csávó, „aki már kurva régóta ott van, van egy nagy szobája, nem látni az arcát, csak egy kalapban és sálban áll háttal, kezében egy macska és néz ki az ablakon.  Akinek telefonálnak az űrből, hogy ’figyeljél, nem elég geci szar még a zene, csináljál még vele valamit’ ”. Végső esetben pedig ott a HitRádió. Ööö, kösz, de kösz nem.

Azért az tisztán látszik, hogy még a mai bőséges információáramlás, a kényszeresen megemelt ingerküszöb, no meg a modern ember  egyik „legnagyobb találmánya”, a Google birtokában is okozhat némi fejtörést az ember fiának, hogy valóban értelmes, érdemi tartalommal bíró olvasni/látnivalóhoz jusson. Összejöttünk páran a munkahelyemen, akik a társadalmi mércéhez képest „abberált érdeklődéssel” rendelkezünk, így azt gondoltam, hát ez csodás, cigiszünetben majd mindig elmeséljük egymásnak az új dolgokat, amiket olvastunk, láttunk, hallottunk, és ez egy tök jó dolog. Eleinte nem is volt vele baj. Aztán szemet szúrt a főnöknek, hogy valami nem stimmel velünk, mert nem csöcsökről meg a tegnapi focimeccsről elmélkedtünk naphosszat, hanem egy teljesen más irányt vettek a gondolataink. Föltettünk kérdéseket, kerestünk rá válaszokat, kutattunk és kíváncsiskodtunk, képzeljék, néhányszor még el is hangzottak olyan pogány, Anti-Krisztust idéző kifejezések, mint nemzetközi pénzkartell, chemtrail, a fluorid káros hatásai, és igen, még az UFO is. Foglalkoztatnak különböző keleti tanok, ezzel újabb témát adtam nekik. Volt egy kolléga, aki mélyen vallásos ember, Hit Gyülekezetbe is eljár, és mikor meghallotta, hogy én reinkarnációról meg karmáról beszélek, kijelentette, hogy amiben én hiszek az a Sátántól való, és eredendően gonosz. És ezt ő halálosan komolyan gondolja a mai napig.

Na, hát innentől kezdve meg volt pecsételve a sorsunk, a főnök, és a rajtunk kívüli teljes személyzet elkezdett ellenünk „spekulálni”. Látványosan nevettek ki minket miután hátat fordítottak, látványosan gúnyolódtak rajtunk, ha meghallották, miről beszélgetünk. Annyira primitíven reagálták le, hogy nekünk más az érdeklődési körünk mint nekik, hogy az már nekem volt kellemetlen. Erre persze még a főnök is rádobott egy-két lapáttal, például amikor egyikünket át akarta helyezni egy másik munkahelyre ezzel a szöveggel: „Nincsen semmi baj, jól dolgozol, csak beszélj kevesebbet ezekről a dolgokról!” Asszem’ ezzel merítette ki a negatív diszkrimináció fogalmát, de nem tudom hibáztatni érte. Ő tipikusan az az ember, aki a kapitalizmus kukijának a jó végén áll. Azon az oldalon, ahol azok is vannak, akikről beszélgetni szoktunk. A kizsákmányolókról, akik gyakorlatilag abból élnek, hogy kiszipolyoznak másokat, elveszik a munkájuk gyümölcsének nagyját, odadobva némi lerágott csontot, és elvárják, hogy ne háborogjon senki ellenük. Például, mikor azt hallom, hogy mennyire temeti az országot Brüsszel, mert recesszió van nálunk, nincs növekedés, a gazdaság stagnál. Hogy  miért kell állandó növekedésre törekedni? Mert ha megáll a növekedés, már nem gyarapszik az összelopkodott vagyon sem. Ezen a helyen is nyilvánvalóvá tettem másokkal ellentétben, hogy nem félek elveszíteni a munkámat, nem félek kimondani a véleményemet, annak ellenére, hogy az nem egyezik a főnökével. Nem ezért hagytam ott őket, de az teljesen egyértelmű volt számomra, hogy csak azért maradhattam addig is, mert nem találtak volna a helyemre senkit (azóta sem sikerült nekik egyébként).

 Érdekes ez az egész. Komolyan nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire nagy probléma-e, ha az emberek nem akarnak beállni a sorba, vagy csak a változástól való félelem készteti őket mások nyilvános lejáratására. Olvastam olyan „tudományos” kutatást is, amiben valahogyan kimutatták hogy azok az emberek, akik spirituálisabb beállítottságúak, hajlamosabbak a depresszióra és az öngyilkosságra. Az más kérdés, hogy egy ilyen felmérést bármikor, fél kezemet a fenekembe dugva is megcsinálok úgy, hogy ez az eredmény jöjjön ki, de erről majd máskor. Viszont ha jobban belegondolunk, annyira nem is irreális a dolog, ha a fentiekből indulunk ki, mert az üzenetük egyértelmű: nem lehetsz más. Ha mégis, készülj fel a következményekre, de egyszerűbb, ha leülsz a tv elé, és elfogadod, amit mondani akarunk Neked!

 Ma este is szakad a hó, ahogyan tegnap, annyi a különbség, hogy most egy éjszakai buszmegálló szegényes menedékébe húzódva figyelem, hogyan lassítja le a város amúgy is csendes pulzálását. Sokan osztoznak a sorsomban, lassan eléri a kapacitása maximumát ez a talpalattnyi menedék. A túloldalról érkező fiatalok bátran, monumentális karlendítésekkel állítják meg azt az egy szem taxit, aki egyébként is az úton maradásért küzd.

 Március vége van, és tél. Volt már ilyen, de ez engem jelen pillanatban nem vigasztal. Körbenézve csupa merev figura, maguk elé révedve, lehajtott fejjel várják a megváltást a jó esetben fél óránként közlekedő járatuk képében. Olyanok, mint a karóba húzott madárijesztők, amiket Tél Tábornok utolsó offenzívája ellen állítottak csatasorba. Elmémben válaszok után kutatok, hátha lelek is valamit, de gondolataimat most édesanyám hogyléte jobban foglalkoztatja. Vajon evett ma rendesen a kórházban? Mindig elfelejt enni, remélem, legalább ilyenkor jut rá ideje. Róla annyit kell most tudni, hogy rehabilitációra beutalták egyik, mozgásszervi és egyéb népbetegségnek számító problémával foglalkozó intézményünkbe, tudniillik lassan vagy 10 éve él porckorong - sérvnek minősülő gerincbántalmakkal, melyet a munkájával járó fizikai megerőltetés, és a napi stressz együttesen hozott neki össze (hozzátenném, az utóbbi 15 évet üzletvezetőként töltötte). Egyébként durva sztori, volt itt minden, orvos, aki nem hitte el a fájdalmait, orvos, akit polgárjogi perrel kellett megfenyegetni, hogy csináljon egy CT-vizsgálatot annak ellenére, hogy az drága, a markát tartó gyógytornász, akik előbbre veszi a nagyon öreg, nagyon beteg, nagyon fájó hátú nyugdíjasokat egy kis mellékes bevétel reményében, és sorolhatnám. Azon agyalok, mi lenne a családommal, ha ő kidőlne a melóból? Két hitelt törleszteni azért elég sok. A lakás még hagyján, azt még az első Széchenyi-terv keretében vették föl, akkor 60.000 -el indult, most már évek óta 33.000 Ft körül tartja magát. A másik ellenben úgy 5 évvel ezelőtt köttetett deviza, 19.000 Ft-ról startolva jelenleg 65.000-nél brillírozik. Hányan lehetnek még hasonló helyzetben, csak ebben az egy megállóban? Így jobban szétnézve, vannak azért nem kevesen. A buszon is biztos tömeg lesz, ülőhelyre nem nagyon számíthatok,már alig várom ezt a kis egyórás zötykölődést hazafelé, ahol azért lehet találni „kamilláznivalót”. Ilyen például a primadonnák és végzet asszonyainak sokasága, akik meg vannak győződve arról, hogy ha nem őket nézed, akkor te tuti csak meleg, vagy vak lehetsz. Jönnek majd a jól megszokott részeg jampik a buliból hazafelé tartva, a sárgamellényes ellenőr, a kék bomber dzsekijében, kopottas fekete nadrágjában, meg az újonnan vásárolt munkavédelmi bakancsban, aminek olyan keményített gumiorra és acélbetét megerősítése van. Látszik, hogy a cipő nagyon fontos kérem szépen, hát a kitörött kerék sem viszi tovább a szekeret.

Emberünk már őszülő kis kackiás bajuszát figyelem majd, de a szeme árulkodóbb lesz. A teste már vénül, kezeit a hosszú évek alatt szerzett gályarabét megszégyenítő bőrkeményedések borítják, elméje azonban még fiatal. Hány hitelt törleszthet? Tippre kettőt, egy takaros kis fészek a panelrengeteg mélyén, és egy családi autócska, amivel bevásárolni járnak az asszonnyal, van benne ablakemelő meg légkondi, nem is kell ennél több. Budapest füstös nappalim, ahová talpig fáradtan érek haza, aznap is, ha éppen otthon maradtam. Eltöprengek, a szülei annó belegondoltak-e, milyen jövő várhat szeretett fiukra, mikor úgy döntöttek, nem finanszírozzák tovább a taníttatását, mert el kell küldeni dolgozni? Nem hiszem. Most bkv - ellenőr, mert keresve sincs jobb, én mégis inkább empátiával tekintek rá. Mindent megtesz, hogy a család fennmaradjon, még külföldre is elmenne gályázni, ha muszáj.

Lehetséges, hogy tényleg nekünk is meg kellene próbálnunk Londont Mókussal. Gyakorlatilag minden oldalról ilyesfajta tanácsokat kapunk, persze, hogy néha felvetem magamnak a kérdést. Hát nem tudom. Miben lenne más az ottani éjszakai buszra várni, a szakadó hóesésben? Lehet, hogy a derekam sem fájna huszonéves léttemre, miközben már a buszon nyomorogva didergek? Tuti hogy Londonban melegebb van a buszokon, de ha nem is lenne, akkor is jobb volna ott. Hiába menne rá a gatyám egy olyan lakásra, melyet mondjuk egy kevésbé gazdag és színvonalas negyedben, utcafronttal, minimális biztonságérzettel ki tudnék fizetni, és akár havi szinten pótolni a kifosztott lakásom becses kellékeit. Lenne annyi lóvém, hogy azért az beleférjen. Budapest izzadt, sós ing csak úgy belehányva, Európa shopping - papírzacskójába. Mivel hogy több mint 100 különböző náció gasztronómiájának ételeit fogyaszthatnám, még a szarom sem lenne olyan büdös, mint az itthon maradt szerencsétleneknek. És annyiban is nekem lenne jobb, hogy évente kétszer megengedhetnék magamnak valamilyen nyaralás-félét, az mindegy, hogy a hátralévő párszáz napot ugyanúgy végigrobotolhatom, viszont itthon csak egy nyaralásra futja, meg esetleg egy wellness-hétvégére. Úgy is ez most a trendi, elmenni innen. 5 év alatt elvégezni állami támogatással a 3,5 év alatt is megszerezhető diplomát (így nyilván több idő marad a féktelen koleszos rock 'n' roll - ra, meg a többire), majd azzal gyorsan kimenni egy olyan országba, ahol jóval magasabb áron tudom kamatoztatni a magyar adófizetők belém fektetett fillérjjeit, mind az utolsó centig. Büntetlenül megúszni a törlesztést, ahelyett hogy a saját országom gazdaságába pörgetném vissza, inkább megyek olyan nemzetekhez, akiknek nincs is komoly tekintélyt parancsoló felsőoktatása, helyette inkább megfizeti a Magyarországon végző, versenyképes munkaerőt, és ezzel még mindig jobban jár. Néha már nekem kellemetlen, hogy az én szakmámmal és némi nyelvtudással még nem valamelyik gigantikus szezonális szórakozóhelyként üzemelő szigetecske tengerre néző hamburger - bárjában sütögetem a krumplit a többi bevándorló társammal együtt a lenyugvó nap fényében. - Mit keresel még itt? Ha maradsz, nincs jövőd! - ezt már naponta megkapom. Budapest egy gruppen, mi egyszer tán elszinglisül, de most tág, s ez így gutten: dugjuk dajcsul s inglisül.!

 Senkit nem akarok bántani, de nekem ez nem vonzó annyira, hogy itt hagyjam a családomat, azt a maroknyi barátot aki említésre érdemes, meg a többi hülyeséget. Ja hogy jól lehet keresni? Nos, ez szubjektív. Jajj már, akkor csak egy-két évre, hogy anyagilag összeszedjem magam? Azt gondolom, akinek van, az úgyis még többet akar, ezért én megelégszem azzal, ami itt jutott nekem, még ha az nem is túl sok.

 Szóval azon gondolkodom, ott, az éjszakai megállójában, a hóesés közepette, csontig átfagyva, hogy jöhetne már az a busz. Fáradt vagyok, és holnap minden kezdődik elölről…

A múlt hét legfontosabb eseménye természetesen a hóhelyzet volt Magyarországon. Na jó, meg a kamat-kérdés, némi rezsicsökkentési háború, miközben Raikkönen nagyon laza, és a fehér füst is fölszáll. Persze a legfontosabb egyértelműen a hóhelyzet. De mi köze van néhány birodalmi lépegetőnek Petőfihez?

 Igaz, az utóbbi néhány nap vezetőnek számító, főoldal híre és az ügyeletes „menőblogger” „új bejegyzés” favoritja minden kétséget kizáróan a hóban ragadt, út szélén 24 órán keresztül rostokló autósok, vonatokról facebook-on live post-ban közvetítő fiatalok, és példátlan összefogást prezentáló köznép híre lett. Mindenki segített mindenkin a nemzet ünnepén, sokan megosztottak infókat, telefonszámokat, és mindent, amiben szerepelt a „Segítsünk az M1-en ragadtakon”, vagy a „fogjunk össze a bajbajutottakért” keresőszó. (Azt azért halkan megjegyezném, hogy 16-án pl. összesen egy emberen láttam kokárdát, az is egy körülbelül 6 éves kisfiú volt. Pedig számomra még hozzátartozik az ünnephez március 17-e is, Batthyány miniszterelnökké választása, aki 23-án hirdeti ki a minisztériuma névsorát. Tudom, ne vegyem egy lapra a segítségkérést-nyújtás ezzel, de akkor a segítségkérő-nyújtók meg ne reklámozzák magukat 1848 eseményeivel.)

 Én speciel már azon gondolkodtam, hogy jelentkezem önkéntesnek, bakancsot húzok én is (kicsit másképp használva, mint ahogy azt a miniszterelnök tette a minap), hólapátot a kézbe, és az autópálya vár. Ennyire volt nagy az összefogás. És hát ugye, ahogyan az lenni szokott, fősodorban meg érkeztek az információk „percről – percre”, a politikusok üzengettek egymásnak az üzenőfalakon. Megfordult a fejemben, mi történne, ha hólapátolás közben lemerül a mobilom, és nem tudom többé frissíteni, hogy mi volt az utolsó mondat Bajnai kampánybeszédéből, mielőtt elindul a Petőfi–szobor talapzatához, egy szál vörös szegfűvel rózsával a kezében!

Szinte orromban érzem az izzadtság nedvesen facsaró illatát, amit a blogketrecbe való bejutásért folyó harcban hullajtanak a kreatív gladiátorok!

Egymásnak feszül a liberalizmus, nacionalizmus, Orbán gyakorlatilag a facebook-on közvetíti brüsszeli látogatását (igaz, többen kérdezték tőle, miért nem kér mentességet a nemzeti ünnepre való tekintettel?), még Gyurcsány is beszáll egy videóval, amiben a szokás szerinti böszmeségekről beszél, amiket ő nyilván nem követett el évekkel ezelőtt. Előkerülnek a 2006-os tüntetés fotói, van, aki már a forradalmat szándékosan, időjárás-manipulációval késleltető szervezeteket emleget, mások meg minimum Pintér, maximum a kormány lemondását követelik (pedig szerencsétlen Pintér még a tankokat is kiküldte, az viszont rejtély, hogy ha ennyire szét volt esve a koordináció, mégis hogy’ a birodalmi lépegetős hétszentségben lehet, hogy az osztrák hómarókat meg kitűnően át tudták irányítani kis hazánkba? Jah, hogy azok maguktól ’gyüttek).

Mindenki megmondja! Bloggereknek álcázott képviselők és más megmondó-emberek, körülbelül 3,5 órát vitáztam ilyenekkel az egyik fél igazát a cikkében preferáló blogger bejegyzése alatt. Mindenki beszél, megosztva az eszmecseréket, nagy kijelentések, és teátrális tézisek közepette. Tisztára olyan az egész, mintha csak egy 1800-as évekbeli Nemzetgyűlés egyik alsótábláján lennék, csak ott választékosabban küldték el egymás édesanyját gyufáért.

A valóban az 1848-as forradalom és szabadságharccal foglalkozó cikkek közül is a legérdekesebb számomra az volt, amiben kifejtik, hogy Liszt Ferenc igazándiból playboy-a volt korának, aki nagyra becsülte Batthyány-t, Kossuth-ot ellenben egy fecsegő nacionalistának tartotta. Nem hiába, azért annak a generációnak is meg voltak a maga fineszes újságírói, totál egymás ellen fordítottak mindenkit, akárcsak ma.

Senki nem tesz föl érdemi kérdéseket! Anélkül, hogy bármelyik oldal mellé állnék, nekem eszembe jutott azért egy, szeretném, ha ekképpen lenne ez értelmezve:

Mi történne az országgal egy ennél globálisabb katasztrófa következtében?

Tudom, hogy ez valóban nagy dolog volt, tudom, hogy rengeteg ember fogott össze, és azt is, hogy a hivatalos szervek nem álltak a helyzet magaslatán, én mégsem akarok senkire mutogatni. Viszont ha egy ilyen kaliberű eseménynél gondok akadtak, mi lenne, ha globális támadás érné mondjuk az áramszolgáltatók aggregátorait, vagy bármi más, az ország gerincét képező alkotóelemet?

Tudnák az emberek például, hogy hol van a hozzájuk legközelebbi óvóhely, élelem illetve vízelosztás? Mit kell tenniük? Maradjanak a helyükön? Ihatnak a csapból vizet?

Mikor föltettem ezen kérdéseim másoknak, vagy akár a hivatalos szerveknek, azt a választ kaptam, hogy „majd a katasztrófavédelem koordinálja a lakosságot, ők végzik az operatív munkát.”

Most mondjam akkor azt, hogy ez ebben a formában jelenleg nem épp a megnyugtató gondolatok közé tartozik? Én tudnám, mi a teendő akkor is, ha nincs utánpótlás élelmiszer, mert megtanultam Fatertól, ő meg a Nagyfatertól, aki egész életében csak a két kezének munkájára hagyatkozott, megtermelte amit elfogyasztott vagy tenyésztett, tartott, etetett, kapált, vetett és ültetett.

Sajnos elég későn jöttem rá, hogy ezek mennyire hasznos, és fontos tudássá válhatnak egyszer, bár ne legyen igazam, de jelenleg a küszöbön áll több olyan eshetőség, ami ezt akár indokolhatja is. Lehet ezt látni, mindössze le kell hántani a mainstream-bullshit rétegeit.

Tudok dolgokat, még koránt sem eleget, de éhen már biztos nem halok, vizem lesz az esőgyűjtő tartályból, viszont lehet, nem tudnék most levezetni egy kétismeretlenes egyenletet. Tegye föl a kezét, aki meg tudja oldani! Oké, sokan jelentkeznek. Most tegye föl a kezét, aki el tud ültetni egy sor dughagymát úgy, hogy abból lesz is hagyma!

Mindenki, aki nem jelentkezik most, a katasztrófavédelem segítségére fog szorulni. Én már nem, feltéve, hogy meg tudom tartani a kis telkünket, ahhoz meg az kell, hogy le tudjam vagdalni róla a bank kezeit (magyarán fizetem tisztességesen a triplájára ugrott törlesztőt). Még egy kérdés adja tehát magát: Az iskolában miért nem készítenek föl minket a valódi élet megpróbáltatásaira? Tudom, hogy fontos a matek, de nem lehetne mellette azt is megmutatni, hogyan kell kicserélni egy kiégett biztosítékot, távol tartani a férgeket a gyümölcstől, vagy mondjuk azt, hogy merre van Észak?

Persze, kell egy alapműveltség. Több irodalom, több művészet, és több magyar történelem (ezen persze lehet vitatkozni, egyes elméletek szerint a mai történelemkönyvek 90%-a hibás vagy kitaláció, mondjuk ha csak a magyar történelmet vesszük, amit egyébként sokkal nagyobb arányban kellene tanítani az egyetemes történelemmel szemben, ezzel, úgy vélem,mindenki egyetérthet).

 Hangsúlyozom, senkit nem akarok bántani, sem a tanárok, sem a történészek részéről, nem ők tehetnek róla. De most komolyan, ott tartunk, hogy többek között a városiasodás és globalizmus következtében egyszerűen életképtelen fiatalok egész generációja hagyja el a padokat. Fontos a PhD tudom, kellenek ők sokan, na de mi lesz akkor, ha nem lesz már szükség PhD-s emberekre? Gyakorlatilag lehetetlen. És ha mégsem?

Paranoiás vagyok? Lehet. Egy ember tévképzetekkel, aki még egy kétismeretlenest sem tud megoldani. De éhen halni biztos nem fogok.

 Arra gondoltam, leírom, mert így jobban megmarad. Az összefüggés a lényeg, amire ilyenkor rájövök.

Többek közt, hogy meg kellene írnom azt a bizonyos estét, a Corvintetőről indulva, a Duna-parton végződve.

Leírhatnám, mekkora volt aznap este a pörgés, nagyon sokat melóztunk, hogy mindenki jól érezze magát a koncert alatt. Csomó ember akart enni, mondom, belünk kint volt.
- Hű, rengetegen vannak ma Déé!- mondom anélkül, hogy egy pillantást vetnék rá.

- Fúú, már nem bírom baszkikám!- enyhe irónia cseng a hangjában, értjük egymást. – Este Corvintető?

- Mehetünk! –válaszolok, némi gondolkodási idő elteltével. 

A zene jó, kisebb nagyobb hullámvölgyekkel, pisiszünet, aztán egy kis chillezés a világító dohányzóasztal ledesen csillogó fényének árnyékában. Sörök az asztalon, csak úgy száguldanak a páracseppek az átlátszó műanyagpohár oldalán. A kép fotóért kiált, nem habozok, csattognak a rekeszek, villan a záridő. Makróban jó lesz, de mielőtt lőnék, D eltologatja a poharakat a fényekhez mérten. Így tökéletes, exponálok, pakolom rá a szűrőt Instán. X - pro, már szippan is, posztolva. A kép címe: ’Élek, s ez ritka alkalom.’

Cigiszünet, ahol régi, mégis új ismerősökkel találkozunk, példaképekkel, akikről nem gondolnád, hogy a Tető felső teraszán dumálgatnak mindenkivel, aki odamegy hozzájuk. Mi sem habozunk, vázoljuk a nagy ötletet, kérünk beleegyezést zenéik felhasználására benne. A csípőből érkező válasz olyan, hogy még jóval később is csak tanít vele minket. Jó estének ígérkezik. Nemsokára távozunk, a lépcsőHázban, mondja:

- Sietsz?

- Áh, - mondom - persze, de miért kérded?

- Duna-part? – kérdi anélkül, hogy egy pillantást is vetne rám.

- Jó, menjünk! – és már az Astorián állunk a Groby előtt, telefonálok, Mókust hívom, mire kijön D, és én kisvártatva el is köszönök a páromtól.

- Hoztam szotyit, mert mondtad a múltkor, hogy nagyon rá vagy flesselve mostanában!

- Nagyot fog dobni, lent a kövön ülve! – a válasz szinte ösztönösen jön ki belőlem, semmit nem gondolkodom rajta. Az egész annyira természetes, és pillanatok alatt zajlik, hogy észre sem vesszük.

Szotyizunk, dumálunk, mindenféléről. Elmeséli két nagy sztoriját az életéből, én meg az enyémet. A Projekt állandó téma, az egész este folyamát végigkísérő elemmé válik, rengeteg kreatív gondolattal. Kitalálunk néhány jó koncepciót, kameraállást, snittet meg ilyesmit. Épp a zenéket osztjuk le, Régi Dé ügynök rendezi az alábbi jeleneteket, természetesen saját zenei ízlést tükröző aláfestéssel, Jé ügynök rendezi amazokat, ilyen s olyan zenével.

A jeleneteknek hangulata lesz, olyan beállításokkal, hogy passzoljon a szöveghez, kis melankólia, ironikus szarkazmus, némi társadalomkritika, meg szimbolika. Röpködnek a tónusok és a nézőpontok ugyanarról az egy jelenetről, mint egy slampoetry, ami nem azért van, hogy valaki legyőzzön másokat, hanem hogy inspirációt adjon egy hozzá hasonlónak.

Új Dé ügynök, a harmadik társ még nem is tud az egészről, így az ő részét meghagyjuk a jövő izgató tapasztalatának.

Gyönyörű ez a Híd, még innen, a kövekről is, megvitatunk egy budepesmód szóhasonlatot a város csöndes, mégis lüktető delíriumáról, meg a mögöttünk elsuhanó autó vezetőjének kiinduló – és végcéljáról.

Késő van, vagy inkább korán, ez szubjektív. Indulni kéne. Átvágunk a síneken, kikerüljük a szembejövő, közeli szállodába igyekvő néniket, a konyhán már biztos perceken belül izzani fognak a burgonyahámozók. Otthagytam a cigimet, vissza kell érte menni, amire csak egy laza ’jólvan menjünk’ érkezik válaszként, amin én jól meglepődöm, szép csöndben.

Lehetséges, hogy ez nem zavar valakit a mai világban? – fut a gondolat az agyamban, nagyon ritka az ilyen ember.

Visszafelé még az előbbi távozáshoz képest is ráérősebben, a köveken lépkedve dumálgatunk, a fonalat sosem elveszítve. Na, ekkor jön az ötlet, hogy ezt meg kellene írni. Tök jó sztori lenne belőle majd egy másik alkalommal. Megjegyzem ezt az estét. Élek, s ez ritka alkalom.

Egy film utolsó jelenetének utolsó mondatai jutnak eszembe:

-          Hol vagy?

-          Itt!

-          Mikor történik ez?

-          Most!

-          És mi vagy te?

-          Ez a pillanat.

 Arra gondoltam, ez a fejezet szólhatna a barátságról.

Leszállok az Örsön, végre ideértem, gondolom.

Nem tudok haladni, előttem egy mozgássérült férfi, aki előtt nyugdíjas hölgy. Mellettem egy tini kacsázik, valószínűleg hazafelé tart. Rádöbbenek, eme díszes társaság egyetlen, aktív munkavégzésből élő tagja vagyok.

Kicselezem őket valahogyan, elvégre én melóba igyekszem, csak előtte még be kell ugranom Vision Expressbe, naná, hogy az Árkádba tartok. Jó lett ez az új logó! Tökre fiatalos…

Az épületbe lépve arcon csap a meleg, persze, hogy 30 fok van. Körbenézek, látom, hogy tele van a kricsmi, mindenhol ember. Rengetegen. Hát persze, szombat van, azon kevesek (vagy sokak?) közé tartozom, akinek sem ünnepnap, sem hétvége nem állhat útjába, ha gürizni kell.

Kezd szürkülni a tegnap este okozta eufória. Na nem az alufóliába csavart, sokkal inkább a Subi + AkPh kombó, pedig a basszus még reggel is a fülemben lüktet.

Erős, húsvéti locsolókölnire emlékeztető parfüm lengi körbe a levegőt, mindenhol ráérős nénik és bácsik. Hol sietősen, hol botorkálva haladnak keresztbe – kasul, nagyon emlékeztet egy hangyabolyra, csak nekik van botjuk.Ez a gondolat félbeszakad, befékez előttem egy botos hangyanéni, megáll a másodperc tizedrésze alatt. Alig bírom elkerülni, hogy egy óvatlan mozdulattal el ne törjem a medencecsontját az ütközés következtében. Valahogy megúszom…

Mozgólépcső, már nem szól a muzsika a fülesből, így hallom a környezetet. Mögöttem beszélnek, meglepően kendőzetlenül tárgyalnak ki:

-          Te, ez itt előttünk nem a byeAlex? Tök olyan a szemüvege, meg a szakálla!

-          Neem, az magasabb valamivel!

Hát kurvajó, s nem tudom, ezt most kimondtam-e, vagy csak gondoltam ( mint kiderül, az a baj a valósággal, hogy nincsen hozzá háttérzene!). A világon semmi bajom a byeAlex-el egyébként, sőt, kedvelem amit csinál, nagyon szimpatikus, ahogy kezeli az egész szitut. Mindegy, megyek tovább, pumpa már üzemi hőmérséklet fölött, de végül célba érek.

Természetesen tömeg. Várok türelmesen, de érzem, közeleg a munka órája. Nem tudnak segíteni, ebédszüneten van a kolléga, várjam meg ha gondolom, legalább fél óra. Csodás nap, minden bizonnyal ma már nem lesz ennél rosszabb. Jó, megyek, mert el fogok késni. Előtte viszont muszáj elmennem slozira, rutinosan a kisebb forgalmú, emeleti melléket választom. Várni kell, mert foglalt, elhatározom magam, türelmes leszek.

(15 perccel később) nyílik az ajtó, ’ ez az! ’ – kiáltanék legszívesebben, de akkor meglátom kicammogni a közel 200 kilós Tedi - maci 18+ -os változatát. Rossz előérzetem van, ami hamar be is igazolódik. A kagyló tokától bokáig körbe van fosva! Mintha a halál fojtogató bűzét érezném! Tévedtem, mikor azt gondoltam, nem lehet rosszabb.

Hangosan fölnevetek, nyugtázom, elhagyom a helyiséget. Nem volt rossz, jut eszembe. Próbálkozik, próbálkozik serényen…

Ön - engesztelésül irány a Spar, megjutalmazom magam egy kis gyümilével. Cappy le van értékelve, végre szerencsém van. Hármat rakok kosárba, a kedvenceimet. Fizetés közben megpillantom a polcon a ’VERBENA’ márkájú cukorkát. Mókusra gondolok, biztos tetszene neki, nagy Vámpírnaplók - fanok vagyunk. Ettől elszégyellem magam, ez kiül az arcomra.

Előttem középkorú, középosztálybeli néni, közepesen megrakott kosárral. Csupa finomat vesz. Milka csoki, Szarvasi mozzarella, megy egy kis csomag Hamlet szelet, persze azon ’Spar’ felirat van. Na, ez most fogyókúra, vagy lelkiismeret – furdalás a fogyókúra megszegése miatt?

Nekiindulok, hogy elhagyom az objektumot. Nézelődöm, itt tényleg minden kapható, jó plázához híven. Gondolataim elkalandoznak, a keresztúri gazdaboltban járnak. Vetőmag kellene, meg permetszer, hamarosan ültetek a telken, a fákat is meg kellene metszeni, hogy több gyümölcsöt hozzon, főleg a barack gyengélkedik.