Arra gondoltam, leírom, mert így jobban megmarad. Az összefüggés a lényeg, amire ilyenkor rájövök.

Többek közt, hogy meg kellene írnom azt a bizonyos estét, a Corvintetőről indulva, a Duna-parton végződve.

Leírhatnám, mekkora volt aznap este a pörgés, nagyon sokat melóztunk, hogy mindenki jól érezze magát a koncert alatt. Csomó ember akart enni, mondom, belünk kint volt.
- Hű, rengetegen vannak ma Déé!- mondom anélkül, hogy egy pillantást vetnék rá.

- Fúú, már nem bírom baszkikám!- enyhe irónia cseng a hangjában, értjük egymást. – Este Corvintető?

- Mehetünk! –válaszolok, némi gondolkodási idő elteltével. 

A zene jó, kisebb nagyobb hullámvölgyekkel, pisiszünet, aztán egy kis chillezés a világító dohányzóasztal ledesen csillogó fényének árnyékában. Sörök az asztalon, csak úgy száguldanak a páracseppek az átlátszó műanyagpohár oldalán. A kép fotóért kiált, nem habozok, csattognak a rekeszek, villan a záridő. Makróban jó lesz, de mielőtt lőnék, D eltologatja a poharakat a fényekhez mérten. Így tökéletes, exponálok, pakolom rá a szűrőt Instán. X - pro, már szippan is, posztolva. A kép címe: ’Élek, s ez ritka alkalom.’

Cigiszünet, ahol régi, mégis új ismerősökkel találkozunk, példaképekkel, akikről nem gondolnád, hogy a Tető felső teraszán dumálgatnak mindenkivel, aki odamegy hozzájuk. Mi sem habozunk, vázoljuk a nagy ötletet, kérünk beleegyezést zenéik felhasználására benne. A csípőből érkező válasz olyan, hogy még jóval később is csak tanít vele minket. Jó estének ígérkezik. Nemsokára távozunk, a lépcsőHázban, mondja:

- Sietsz?

- Áh, - mondom - persze, de miért kérded?

- Duna-part? – kérdi anélkül, hogy egy pillantást is vetne rám.

- Jó, menjünk! – és már az Astorián állunk a Groby előtt, telefonálok, Mókust hívom, mire kijön D, és én kisvártatva el is köszönök a páromtól.

- Hoztam szotyit, mert mondtad a múltkor, hogy nagyon rá vagy flesselve mostanában!

- Nagyot fog dobni, lent a kövön ülve! – a válasz szinte ösztönösen jön ki belőlem, semmit nem gondolkodom rajta. Az egész annyira természetes, és pillanatok alatt zajlik, hogy észre sem vesszük.

Szotyizunk, dumálunk, mindenféléről. Elmeséli két nagy sztoriját az életéből, én meg az enyémet. A Projekt állandó téma, az egész este folyamát végigkísérő elemmé válik, rengeteg kreatív gondolattal. Kitalálunk néhány jó koncepciót, kameraállást, snittet meg ilyesmit. Épp a zenéket osztjuk le, Régi Dé ügynök rendezi az alábbi jeleneteket, természetesen saját zenei ízlést tükröző aláfestéssel, Jé ügynök rendezi amazokat, ilyen s olyan zenével.

A jeleneteknek hangulata lesz, olyan beállításokkal, hogy passzoljon a szöveghez, kis melankólia, ironikus szarkazmus, némi társadalomkritika, meg szimbolika. Röpködnek a tónusok és a nézőpontok ugyanarról az egy jelenetről, mint egy slampoetry, ami nem azért van, hogy valaki legyőzzön másokat, hanem hogy inspirációt adjon egy hozzá hasonlónak.

Új Dé ügynök, a harmadik társ még nem is tud az egészről, így az ő részét meghagyjuk a jövő izgató tapasztalatának.

Gyönyörű ez a Híd, még innen, a kövekről is, megvitatunk egy budepesmód szóhasonlatot a város csöndes, mégis lüktető delíriumáról, meg a mögöttünk elsuhanó autó vezetőjének kiinduló – és végcéljáról.

Késő van, vagy inkább korán, ez szubjektív. Indulni kéne. Átvágunk a síneken, kikerüljük a szembejövő, közeli szállodába igyekvő néniket, a konyhán már biztos perceken belül izzani fognak a burgonyahámozók. Otthagytam a cigimet, vissza kell érte menni, amire csak egy laza ’jólvan menjünk’ érkezik válaszként, amin én jól meglepődöm, szép csöndben.

Lehetséges, hogy ez nem zavar valakit a mai világban? – fut a gondolat az agyamban, nagyon ritka az ilyen ember.

Visszafelé még az előbbi távozáshoz képest is ráérősebben, a köveken lépkedve dumálgatunk, a fonalat sosem elveszítve. Na, ekkor jön az ötlet, hogy ezt meg kellene írni. Tök jó sztori lenne belőle majd egy másik alkalommal. Megjegyzem ezt az estét. Élek, s ez ritka alkalom.

Egy film utolsó jelenetének utolsó mondatai jutnak eszembe:

-          Hol vagy?

-          Itt!

-          Mikor történik ez?

-          Most!

-          És mi vagy te?

-          Ez a pillanat.

 Arra gondoltam, ez a fejezet szólhatna a barátságról.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.