Van körülbelül háromnegyed órám, hogy megjárjam a Postát ezért már a buszról leszállva is rohamléptekkel veszem célba az objektumot az „Elágon”. Elég jó idő van, megjelentek a fehértrikós Schwarzeneggerek, forrónak gondolt nadrágokban tipegő Rihannák, igaz, rajtam is csorog a víz, tekintve, hogy kicsit több mint egy hónapja még a hóbuckákat takarítottam a vállamról a buszmegállóban állva, picit még szokatlan a meleg. Két csekkel a kezemben érkezem, annak reményében, hogy meglesz hamar, két-három perc alatt. Megint azon rágódom mi lesz, és nem azon mi van, ezért majdnem lefejelem a bejárati ajtó korlátját.

Tömeg van. Így már örülök, ha húsz percen belül kiszabadulok innen. Folytó a légkör, szinte torkomban érzem a szorgos kis robotok fáradt gépzsírjának édesen keserű ízét. Azt gondolná az ember, a délutáni csúcsban, ilyen munkatempóban talán van esély, hogy mégsem lesz ez annyira vészes. De hamar rájövök orbitális naivságomra, mindössze egy pultnál foglalkoznak a csekkbefizetéssel, annak ellenére, hogy a pultok egytől tizenötig vannak számozva. Pacsuli-szag van. Az átlagéletkor ötventől  százötvenig, kábé annyira lógok ki a sorból, mint teszem azt egy Angry Bird, aki betéved egy kocsmába ahol mondjuk tizenhárom, előzőleg a csapattal agyonvert, mérges zöld malacka vedel.
Mikor ott tartok, hogy elmémben a legkülönfélébb fegyverekkel írtom ki a teljes, bent tartozkodó kis robot, és fizetőrobot sokaságát, váratlanul megnyit egy másik pult, én következem, a beats-et kiveszem.
- Jó napot kívánok! Csekket szeretnék befizetni!
Minden rendben megy, gyorsan fizetek, tizenkilencezer-kilencszáz-ötven. Megpillantok magam előtt egy kis kartonpapírból hajtogatott piramist, rajta az a barátságos vörösróka, pólóban, téglával a kezében. Elfog a szorongás. Én nem tudom, biztos velem van a baj, de nekem nem szimpatikus egy buzinagy piros róka, aki elmebeteg tekintettel vigyorog rám, egy téglát lóbálva.

Már fél lábbal kint vagyok, mikor a hölgy udvariasan megkérdi:
-Segíthetek még valamiben? Takarékbetét, lakás-előtakarékosság?
-Köszönöm, de én az OTP-nél vagyok.
-Á, értem. Ott is vannak azért lehetőségek.
-Igen, mindenre van lehetőség, csak kilépni nem.
A frissen dauerolt, kedvesnek látszó hölgy sokatmondóan elmosolyodik:
-Hát igen, ezek már csak ilyenek!
-Biztos velem van a baj.-mondom, miközben elindulok a kijárat felé...

Folytatjuk...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.