Éppen megtelik a busz. Levágódom egy szabad ülésre, Kindle-t olvasgató, középkorú manus mellé. Előttem két, rikítóan kocka srác, szemüvegben és kötött pulóverben, tőlem balra egy olvasgató lány, egy szunyókáló munkásember, meg egy székről pillanatokon belül leforduló, csorgó nyálú férfiú, hogy alkohol, vagy a meló szagától bűzlik, nem tudom eldönteni. Az előrébb utazók nagyrészt részeg gimnazisták, harsányan, koordinálatlan mozdulatokkal operálva. És persze az ellenőrök.

Az eheti ellenőr

 Lesz egy ilyen rovat gyakrabban, mert a mostani ellenőradagom is érdekes figura, először róla akartam írni, de a hazaút további eseményeiből kifolyólag csak egy fejezetet kap. Szóval emberünk épp az újonnan felszállókat kontrollálja, határozott, tiszta beszédével, és precíz mozdulataival azonnal tekintélyt parancsol. „Jó estét kívánok, a jegyeket és bérleteket kérem felmutatni!” Mindenki, aki a szemébe néz, azonnal alárendeli magát a szemüveges, őszülő, markáns arcvonalakkal rendelkező úrnak. Senki nem csusszanhat el mellette, tartja a szemkontaktot a többi kollégájával is, néhányszor körbepillant, végigpásztázza a régebbi utasokat. Érdekes figyelni, mennyire elhivatottan végzi a dolgát. Ő az a típusú ember, akinél nem számít, hogy megkülönböztető mellény van rajta, nem pimaszkodnak vele a fiatalok, az idősebbek pedig udvariassággal felelnek az udvariasságára. Kivéve egy nagydarab, kopasz, széttetovált tagot, ő valamit parádézik, hanyagul veszi semmibe a felszólítást, nem hajlandó benyúlni a zsebébe a bérletéért. Néhány másodperc szóváltás, amit nem hallok, a háttérzenémre való tekintettel, ezért sunyiban megállítom a lejátszót, hogy valami átszűrődjön. –Tessék, itt van a bérletem köcsög! –azzal a mozdulattal teszem is vissza a zenét, telefonomat védelmi pozícióba helyezve, ha esetleg elkezdenének ping-pongozni. Láttam már ilyet. De nem, a kopit figyelve látszik, hogy ideges, csak toporog szótlanul, majd óvatos párbeszédbe kezd ellenőrünkkel. Még mindig agresszívek a mozdulatai, de néhány másodperccel később már csak egy szimpla beszélgetés ez, ha most látnám először őket, azt mondanám, ismerik egymást. A következő megállónál a srác leszálláshoz készül, valamit még odasúg emberünknek, kezet nyújt, kezet fognak. Miközben elindul az ajtó felé, az előtte álló fiatal gyereket úgy rakja arrébb, mintha csak egy függönyt húzna el.

Áldás és oltás, márkás sportáska

Haladunk tovább, immáron az agresszív kismalacunk nélkül, látom, hogy az előttem ülő egyik, térképet és útvonalat rajzol a levegőbe a másiknak, na mondom, ezt már meghallgatom magamnak. Ismét stoppolom a zenét…”Futottam be az 1-eshez, érted, mert azt hittem. És akkor látom, hogy a 7-es lesz az! Áhh, akkor vissza kellett futnom a 7-eshez, de az a túloldalon van, és végig el kell menni a 4-es, 5-ös és 6-os mellet. Érted! Áhh, úgy futottam…”  aztán gyorsan újra el is indítom. Nincs sok az Örsig, mikor látom, az egyik srác elől kezdi elveszíteni a kognitív képességeit, közben valaki befingik. Nem, nem én. Egy perccel később arra leszek figyelmes, hogy az ellenőrök szállítanak le mindenkit, a régi Bkv-épület előtti megállóban. Nem értem addig, amíg meg nem látom a hatalmas terjedelmű hányást, melyet az egyik kapucnis gimnazista prezentált, a busz közepére. Nincs mese, a vezető nem mehet így tovább, tippre keres egy bázist, ahol valaki majd kitakarítja neki. Az összes ember, aki leszáll, egyből a buszmenetrendes táblát rohamozza, én megnézem a telefonomra előre telepített menetrendes alkalmazás segítségével, körülbelül nyolc perc múlva talán jön valami. Mögöttem fetreng fiatalkorú alkoholmérgezett hősünk, a spanjai próbálnak belé életet pofozni, de ő csak fekszik félájultan. Hétfő éjszaka van, az Isten Szerelmére!

Beállok a megállóba, és várok, mint mindenki. A szemem sarkából látom, hogy félve közeledik egy manusz, kiveszem a fülest, hogy halljam, mit szeretne.

 -Ne haragudj, csak egy papírzsebkendőt szeretnék kérni esetleg, ha van nálad! Jó lesz használt is.

Nálam mindig van, adok is készségesen, de az fura azért, hogy használt is jó lett volna neki. És akkor meglátom a táskáját.

 -Lehányta a táskádat? –kérdezem, mire beletörődően bólogat. –Egyszer engem telibehánytak, ugyanezen a járaton, ugyanebben a megállóban. Csak nekem bokától lefelé, mindkét lábamat.

Nem értékeli a beszélgetést annyira, valamit még motyog az orra alatt, de nem értem, mert már vissza is tettem a zenét. Ebben a pillanatban megpillantom a nénit, piros parókában. Lomhán ballag el előttem, bal kezére két táska van aggatva, az egyikből mindjárt kiesik minden, a hátán rózsaszín Hello Kitty hátizsák, a jobb kezében egy csokor petrezselyem. Homályos tekintettel csoszog hátra, az aranymintázott, fekete Adidas melegítő lóg rajta mindenhol. Nem hiszek a szememnek.

Azt veszem észre, hogy az emberek rohanvást indulnak el jobbra, valami busz felé, hát én is így teszek, már majdnem rajta is vagyok, mikor észreveszem, hogy ez ugyanaz a sofőr, aki lerakott minket. Buszt cserélt. Épségben el is indulunk, kettővel előttem ül az időközben összekapart kapucnis haver, kezébe zacskót adtak. Természetesen az egész brigád ugyanazon megállónál távozik, minek közelében egy kollégium van, úgy tudom. Józanodó barátunk hagyja el utoljára a járművet, úgy, hogy gyakorlatilag fél métert sem bír egyenesen menni, be is esik a busz alá. Összeszedi magát gyorsan, majd beesik mégegyszer. A többiek rég otthagyták, kapálózva próbál nem befordulni az árokba, végül győzelmet arat, és elindul a társai után.

 A hazafelé út végjátszmájában ugyanazt a track-et hallgatom újra meg újra, miközben az elmúlt események pörögnek le újra a szemem előtt, sok –a körülöttem ülők számára érthetetlen- mosolygás közepette nyomok egy leszállásjelzőt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.