A félelmetes angyal ma láthatatlan és hallgat bennem, nem sikolt. De nesz hallatszik, felfigyelsz, csak annyi, mintha szöcske pattan, szétnézel s nem tudod ki volt. Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül. Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül. Ha vélem vagy lapul, de bátor mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek aljából és sikongva vádol. Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg s csak néha alszik. Bennem él, de rajtam kívül is. Mikor fehér a holdas éj, suhogó saruban fut a réten s anyám sírjában is motoz. Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón: megszülted és belehaltál! Rámnéz néha s előre letépi a naptár sorjukra váró lapjait. Már tőle függ örökre meddig s hova. Szava mint vízbe kő, hullott szivembe tegnap éjszaka gyűrűzve, lengve és pörögve. Nyugodni készülődtem éppen, te már aludtál. Meztelen álltam, mikor megjött az éjben s vitázni kezdett halkan itt velem. Valami furcsa illat szállt s hideg lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! - így bíztatott, - ne védjen bőr sem, nyers hús vagy úgyis és pucér ideg. Nyúzd meg magad, hiszen bolond, ki bőrével, mint börtönével henceg. Csak látszat rajtad az, no itt a kés, nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"
